Tíz év alatt több mint négyszeresére nőtt a háztartások hűtési, és több mint ötszörösére a fűtési célú villamosenergia-felhasználása, miközben teljes energiafogyasztásuk 16 százalékkal csökkent.

A változás azonban még nem jelent valódi fordulatot: 2024-ben a földgáz továbbra is a háztartási energiafelhasználás 46 százalékát, a fűtésnek pedig több mint felét adta. Fehér Kinga és Perger András, az Energiaklub szakértői a Másfélfokon megjelent elemzésükben azt mutatják be, hogyan indult el a háztartások lassú elektrifikációja, miért maradt fenn a gázfüggés, és mi kellene ahhoz, hogy a fogyasztás csökkenése tartós szerkezeti átalakulássá váljon.

A Magyar Energetikai- és Közmű-szabályozási Hivatal 2015–2024 közötti adatai alapján a háztartások teljes energiafelhasználása egy évtized alatt 16 százalékkal csökkent. Első pillantásra ez jelentős előrelépésnek tűnik, a részletek azonban árnyalják a képet. A visszaesést elsősorban nem átfogó energiahatékonysági programok magyarázzák, hanem a 2022-es energiaár-emelés nyomán visszafogott fogyasztás és az enyhébb telek. A felhasználási célok közül érdemben csak a fűtés energiaigénye csökkent: 2015 és 2024 között mintegy 15 százalékkal.

A fűtés hajtja az elektrifikációt

Eközben az áram szerepe látványosan nőtt. A hűtésre fordított villamos energia 2015-höz képest több mint négyszeresére emelkedett, ami összefügg a légkondicionálók gyors terjedésével: a lakások több mint negyedében van már klímaberendezés. A gyakoribbá és erősebbé váló hőhullámok miatt a hűtési igény várhatóan tovább nő, ami a villamosenergia-rendszer terhelését is növeli. A háztartási napelemek nappal részben képesek fedezni ezt az igényt, este azonban, amikor a lakások még melegek, de a napelemes termelés már visszaesett, megmarad a rendszerterhelési probléma.

Az elektrifikáció igazi motorja ugyanakkor nem a hűtés, hanem a fűtés: a fűtési célú áramfelhasználás alacsony bázisról több mint ötszörösére nőtt. A háztartási áramfogyasztás növekményének mintegy 80 százaléka a fűtéshez, további nagyjából 10-10 százaléka a hűtéshez és a főzéshez köthető. Ebben szerepet játszhatott az áramalapú fűtés, a fűtésre is használható klímák és a H-tarifával ösztönzött hőszivattyúk terjedése. A világítás és az elektromos készülékek fogyasztása ezzel szemben lényegében stagnált: a készülékek számának növekedését nagyrészt ellensúlyozta javuló energiahatékonyságuk.

Csökkent a fogyasztás, a gázfüggés megmaradt

A változás iránya tehát látszik, de a fosszilis energiahordozók kiváltása még messze nem történt meg. A fűtés 2024-ben továbbra is a háztartások teljes energiafelhasználásának közel 70 százalékát adta, ezen belül pedig 53 százalékos részesedéssel a földgáz maradt meghatározó. A fűtési célú gázfelhasználás 2022 után ugyan látványosan csökkent, 2024-ben még mindig a 2015-ös szint mintegy 92 százalékán állt.

Más energiahordozóknál nagyobb visszaesés történt: a leginkább PB-gázzal azonosítható kőolajtermékek felhasználása mintegy 20 százalékkal csökkent, a széné pedig tíz év alatt a negyedére esett. Ugyanakkor a megújulók – ebben a statisztikában döntően a tűzifa – felhasználása is 30 százalékkal mérséklődött. Ez a szilárd tüzelés levegőminőségi és ökológiai következményei miatt kedvező folyamatnak látszik, de az okok nem egyértelműek: technológiaváltás és demográfiai változás mellett az alulfűtés, illetve a statisztikákban nem látható tüzelőanyagok használata is szerepet játszhatott.

Az épületek energiaigényét kell csökkenteni

Az Energiaklub szakértői szerint a tartós szerkezeti változás kulcsa az épületek energiaigényének csökkentése. A rezsicsökkentéssel mesterségesen alacsonyan tartott energiaárak rontották a szigetelés, a nyílászárócsere és a fűtéskorszerűsítés megtérülését, ezért ezek a beruházások gyakran elmaradtak vagy későbbre tolódtak. Ennek következménye ma is látszik: a magyar lakásállomány energiaigénye bőven az uniós átlag felett van, a fűtés jelentős részben továbbra is földgázra épül, miközben a háztartások kiszolgáltatottak maradnak az energiaáraknak és a hőhullámoknak is.

A rezsikérdés szociális alapú rendezése mellett ezért épületszigetelésre, nyílászárócserére, korszerű fűtési rendszerekre, megújuló energiára és passzív hűtési-fűtési megoldásokra, valamint „okos”, dinamikus árazásra lenne szükség. Mindezt hosszú távon kiszámítható állami támogatási programoknak és stabil szabályozásnak kellene kísérnie. Így folytatódhat úgy az elektrifikáció, hogy közben a fosszilis energia valóban visszaszoruljon, anélkül, hogy indokolatlanul nőne a villamosenergia-hálózat terhelése vagy mélyülnének a társadalmi különbségek.

További friss híreket talál az IoTmagazin főoldalán! Csatlakozzon hozzánk a Facebookon is!

A Duna rekordalacsony vízállása miatt részlegesen leállított Paksi Atomerőmű áramtermelését nappal a napelemek pótolták, napnyugta után azonban Magyarország fokozottan importra szorult.

Sipos Vera, a Green Policy Center klímapolitikai tanácsadója szerint a nyári krízis megmutatta, hol maradt félbe a hazai zöld átállás: a napenergia gyors terjedését nem követte elegendő tároló, szélenergia- és hálózati fejlesztés. Az egyre forróbb, aszályosabb nyarakra olyan áramrendszerrel kell felkészülni, amely kevesebb hűtővízzel és rugalmasabban képes kiszolgálni a fogyasztást.

Az augusztusi hőhullámok idején a Duna vízállása Paksnál megközelítette a mínusz 121 centimétert, ezért az atomerőmű termelését jelentősen vissza kellett fogni, és egy időre a teljes leállás kockázata is reálissá vált. A helyzet azóta normalizálódott, de a krízis megmutatta: az egyre forróbb, aszályosabb időszakokban a nagy vízigényű erőművek sérülékenysége közvetlen ellátásbiztonsági kérdéssé válik.

A napenergia sokat vitt a hátán, a tárolás lemaradt

A Green Policy Center Ötödik Klímasemlegességi Előrehaladási Jelentése szerint a magyar áram- és hőtermelés üvegházhatásúgáz-kibocsátása 2020 és 2024 között 31 százalékkal csökkent, miközben az áramfogyasztás csaknem 5 százalékkal nőtt, az importfüggőség pedig mérséklődött. A folyamat fő hajtóereje a napenergia volt: a napelemes kapacitások megnégyszereződtek, és 2024-re már a hazai áramtermelés negyedét adták.

A paksi kényszerű teljesítménycsökkentés idején ennek közvetlen jelentősége volt. A 6–7 gigawatt csúcsteljesítményű napelemes állomány a forró nappali órákban érdemben kompenzálta a kieső nukleáris termelést. A rendszer sérülékenysége napnyugta után jelentkezett: a napelemes termelés visszaesett, miközben a hűtési igény és az esti fogyasztási csúcs fennmaradt, így az ország erősen importra szorult.

A probléma tehát nem önmagában a napenergia időjárásfüggése, hanem az, hogy a hozzá szükséges rugalmassági elemek lassabban épültek ki. Bár az akkumulátoros tárolók teljesítménye 2026-ra gyorsan nőtt, az augusztusi válság idején még mindig csak a napelemes rendszerek beépített teljesítményének mintegy tizedét érte el. A Magyar Napelem Napkollektor Szövetség szerint a hálózati csatlakozások korlátozása miatt mintegy 10 gigawattnyi, piaci alapon megvalósuló megújuló- és energiatároló-beruházás maradt el.

Az esti hiányt ma főként import egyenlíti ki

Amíg a hazai tárolási és szabályozási kapacitások nem elegendők, a rendszerstabilitást az import garantálja. A Magyarországra észak felől érkező esti többlet jelentős része a cseh villamosenergia-rendszerből származik, Szlovákián keresztül. A cseh rendszer azért képes az esti órákban stabil exportra, mert jelentős szivattyús-tározós erőművi kapacitásokkal rendelkezik. Ezek a létesítmények a napközbeni olcsó árammal vizet szivattyúznak a magasabban fekvő tározókba, majd az esti csúcsidőszakban extra villamos energiát termelnek. Emellett a cseh szénerőművek is költséghatékonyabban és rugalmasabban reagálnak a keresletre, mint a hazai fosszilis blokkok.

A lakossági energiatárolásban 2026 elején indult fontos korrekció, de hamar megtorpant. A 100 milliárd forintos Otthoni Energiatároló Program mintegy 40 ezer háztartás támogatására volt elegendő, miközben 132 ezer igény érkezett; a második pályázati ütemet ezért már az indulás napján határozatlan időre felfüggesztették. A háztartási tárolók nemcsak a rezsiköltségeket mérsékelhetik, hanem csökkentik a nappali visszatáplálást és az esti hálózati vételezést is.

A következő válságot rugalmassággal lehet megelőzni

Sipos Vera a Másfélfokon megjelent elemzésében arra jut, hogy a tanulság nem az elektrifikáció lassítása, hanem a hálózati alkalmazkodás felgyorsítása. Ehhez nagyobb ipari és lakossági tárolókapacitásra, a szélenergia bővítésére, okosmérőkre és a fogyasztás rugalmasabb időzítésére, valamint az energiahatékonyság gyorsabb javítására van szükség. Ezt segíthetné az idősávos villamosenergia-tarifa is.

A szélenergia különösen fontos kiegészítője lehet a napenergiának, mert éjszaka és borult időben is termelhet. A Green Policy Center középtávon a nap- és szélerőművi kapacitások 2:1 arányát tartaná kívánatosnak a 2026-os, mintegy 25:1-es arány helyett. Előrelépést jelent, hogy 2030-ra 3000 megawattnyi hazai áramtároló-kapacitás és a jelenlegi mintegy 330 megawattról 4000 megawattra növekvő szélerőművi kapacitás szerepel a célok között.

A paksi blokkok hűtését hosszabb távon szintén minél kevésbé kellene a Duna vízállásától és hőmérsékletétől függővé tenni. A most épülő fenékküszöb rövid távon segíthet, tartósabb megoldás azonban, ha nem a folyót igazítjuk az erőműhöz, hanem az erőmű hűtését a Duna új hidrológiai valóságához.

A nyári krízis azért fontos figyelmeztetés, mert az energia-, víz-, közlekedési és digitális infrastruktúrák szorosan függenek egymástól, így egyetlen zavar más rendszerekben is dominóhatást indíthat el. A megelőzés ezért nem pusztán klímapolitikai feladat, hanem ellátásbiztonsági beruházás: az új fejlesztéseknél azt is vizsgálni kell, mennyire csökkentik a vízfüggést, növelik a rendszer rugalmasságát és mérséklik a csúcsidőszaki importigényt.

A teljes cikk elolvasható a masfelfok.hu oldalán.

További friss híreket talál az IoTmagazin főoldalán! Csatlakozzon hozzánk a Facebookon is!

A Velencei-tó vízszintje történelmi mélypontra süllyedt, de a probléma túlmutat a vízhiányon.

Dr. Boromisza Zsombor, a MATE Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszékének egyetemi docense szerint a jelenlegi helyzet nem csupán egy természeti rendszer válságát, hanem a tó köré épült használati és fejlesztési modell korlátait is megmutatja. Az okleveles tájépítészmérnök, élővilágvédelmi és tájvédelmi szakértő arra hívja fel a figyelmet, hogy egy természeténél fogva változékony sekély tó jövője nem kizárólag a vízpótláson múlik, hanem azon is, képesek vagyunk-e a klímaváltozás korában a tóhasználatot és a tájkezelést a természeti adottságokhoz igazítani.

2026. június 20-án 19 órakor az agárdi vízmérce 52 centimétert mutatott, ami egy centiméterrel alatta van a 2022. szeptemberében mért, korábbi legkisebb vízállásnak (2022.09.23.). A nyári intenzív párolgási időszak azonban még előttünk áll, ezért számottevő csapadék és utánpótlás nélkül ez az új negatív rekord jó eséllyel rövid életű lesz. Ha a következő hónapokban az elmúlt száraz nyarakhoz hasonló, havi 6–8 centiméteres nettó vízszintcsökkenéssel számolunk, akkor ősz elejére akár 30 centiméter körüli vízállás is kialakulhat, tehát a „rekord” 20 cm-rel is megdőlhet. A látványos vízhiány miatt a közbeszéd elsősorban a kiszáradás, a vízpótlás és a turisztikai problémák körül forog, de a helyzet ennél jóval összetettebb.

A tó természetes működése ütközik a megszokott használattal

Dr. Boromisza Zsombor a Másfélfokon megjelent írásában arra emlékeztet, hogy a Velencei-tó természeténél fogva nem állandó vízszintű tó. Átlagos mélysége alig másfél méter, ezért különösen érzékenyen reagál a párolgásra és az időjárási szélsőségekre.

„Természetes vízforgalma alapján a Velencei-tó olyan rendszer, amelynek működéséhez a változékonyság, vízszintingadozás, szélsőséges években pedig akár az időszakos kiszáradás lehetősége is hozzátartozik”

­– írja.

A klímaváltozás miatt a kisvizes időszakok várhatóan gyakoribbá válnak, ezért a tó természetes dinamikájának megértése egyre fontosabb. Az egyre súlyosabb gondokat ugyanakkor nem önmagukban a tó jellegzetességei és a klímaváltozás hatásai okozzák, hanem az, hogy a Velencei-tó körül az elmúlt másfél évszázadban olyan vízgazdálkodási, partszabályozási és turisztikai fejlesztések valósultak meg, amelyek egy kiszámíthatóbb, állandóbb vízszintű üdülőtavat hoztak létre. A nyílt vízfelület, a strandok, a kikötők és a horgászhelyek sokak szemében a „normális” Velencei-tó képévé váltak. Emiatt az alacsony vízállás nemcsak természeti jelenségként, hanem társadalmi és gazdasági problémaként is jelentkezik.

Az alacsony vízállás ugyanakkor nem kizárólag veszteségekkel jár. Miközben valódi kockázatokat jelenthet a vízminőségre, a halállományra és az üdülési használatra, bizonyos természetes folyamatokat is felerősíthet. A 2021–2022-es alacsony vízállás idején bekövetkezett halpusztulásoknál például elsősorban nyílt vízi és idegenhonos halfajok érintettek, miközben a szabályozás előtti, mocsarasabb tókarakterhez jobban alkalmazkodó csuka esetében csak csekély pusztulást jeleztek. A mocsári növényzet terjedése, a természetes élőhelyek regenerációja, valamint több védett madárfaj kedvezőbb helyzete pedig azt mutatja, hogy a tó egyes részei ilyenkor közelebb kerülhetnek eredeti, természetközelibb állapotukhoz. Ezért nem pontos minden alacsony vízállást automatikusan ökológiai katasztrófaként értelmezni.

A vízpótlás önmagában nem oldja meg a problémát

A Velencei-tó jövőjéről szóló viták gyakran a vízpótlás körül forognak, ám ez önmagában nem jelent hosszú távú megoldást. Rövid távon szükség lehet vízgazdálkodási beavatkozásokra a legkritikusabb helyzetek kezelésére, de ha a cél kizárólag a korábban megszokott vízállás és tókép visszaállítása, akkor ugyanaz a probléma újra és újra előállhat.

A valódi megoldás az alkalmazkodás: a vízgyűjtő területeken – főként a talajban –  történő vízmegtartás erősítése, a parti élőhelyek helyreállítása, a partvédőművek felülvizsgálata, valamint olyan turisztikai és rekreációs fejlesztések, amelyek figyelembe veszik a tó természetes változékonyságát. A tó korábbi szerepét, amint Dr. Boromisza Zsombor fogalmaz „nem lehet egy optimálisnak tekintett, fix állapothoz erőltetni és a tó természetes működésétől függetlenül fenntartani.”

A Velencei-tó jövőjének kulcskérdése ezért nem pusztán az, honnan lehetne több vizet szerezni, hanem az, hogy képesek vagyunk-e a klímaváltozás korában egy természeténél fogva változékony tóhoz igazítani a használatunkat és a fejlesztési elképzeléseinket.

Teljes cikk a masfelfok.hu oldalán érhető el.

További friss híreket talál az IoTmagazin főoldalán! Csatlakozzon hozzánk a Facebookon is!